A reggel túl gyorsan jött,
Betörte ajtómat!
S az éjszaka itt maradt... bent ragadt.
Álmomat szememből kiszórtam,
S a padlóra leesve már oly messze van!
A szobámban itt maradt az éjszaka...
Keresném a kiutat,
De az álmokban elszaladt a mozdulat...
S a józanság oly messze van.

Az éjszaka itt maradt... szobámban fogva tart!
Az ablakot kinyitva a fényeket behívtam...
Nem jönnek. Utálnak...
Megütnek! Pofoznak! ...s mögöttem az árnyalak rám borul...
S a fényeket, kioltja.
Hát ez maradt...
Csak nekem, egyedül... az éjszaka...

Sír az út előtted, sír az út mögötted!
Lépéseid lábnyomán ősidők remegnek...
Rideg félhomály burkolja múltadat,
Jövőtlen jövőkép torzítja az álmodat...

Csendesen őrjöngő eme világ,
Mindenhol háborúk gyilkolnak!
A testvérek vérében paraziták szaporodnak!
A gyűlölet e férgei, megeszik a vért,
S helyette termelnek, valami embertelen közönyös híg ragályos lét...
...melyet ha kiontanak, a földre folyva meddővé teszi azt!
Hol végig ömlik, nem sarjad az élet már
Nem nő ott fű, se egyetlen virág!
Kiszárad a talaj, testét sebek borítják...
Melyre ha ember lép, megremeg a világ!

Ember! Te... életem bánata, megszomorítója!
Te az élet fájdalma... legutolsója...
Neked már rég nincs jogod a Földön létezni!
Meglásd, holnaptól ezer évig fogsz vérezni...
Átkom ül lelkeden... arcodon...
Ember! Szeretlek... Háború dönt holnap, sorsodon...

Sír az út előttem, sír az út mögöttem...
Lépéseim lábnyomán könnycseppek születnek...

Hidegen üvölt a halál,
Most bárhová bújnék, megtalál!
Rám terül sötét örömével,
Belém mar jéghideg szemével...

Megfojt a néma semmiben,
De megőrzi a tüzet a lelkemben!
Magával ránt az ár, melynek nincs sodrása,
S majd kivet a némaság örök partjára...

Kegyes a halál! Bármily könyörtelen, sötét...
Az érzékelés útjába emeli, védő köntösét.
Fájóan ölel a semmiben!
Így "él" a halál... békében.