Ez is csak egy ugyanolyan reggel.

Egyedül, csöndesen, minden apró lélegzettel

éled a test, a város, az aznapi tervek,

életre kelnek. A közhelyek értelmet nyernek.

Csak nekem sípoló teáskanna. Kis sárga.

Megszokott mozdulatok monotonsága.

Rossz reggeli lehelet, a szemem alatti táskák,

Hogy mennyire fásult, üres lettem.

Pedig már régóta itt élsz már bennem.

Megleltelek.

Még nem is ismertelek,

                                                    De már akkor is szerettelek

Nem harcolok többé.

Leteszem fegyverem.

Megmosom véres kezem,

és rámosolygok a világra.

Engem egyszer majd férgek esznek,

De még előtte téged emlegetlek.

Rég kihűlt helyed már pótolnám mással,

Ha nem hússal, vérrel, akkor édes elmúlással.

Sárral betapasztott szádból véred csorog,

A halálnak nyájában leszek szent pásztorod.

S végleg szép sírod lesz édes otthonod.

Eltorzult világnézetem,

fegyverem.

Ellenem, ellened.

Szemeim két indigó.

Lemásolja életed.